A World Trade Center (WTC) komplexum 16 hektárnyi területen, 800 millió dolláros költséggel épült 1969-73 között, s hét épületet tartalmazott. Ezek közül a legimpozánsabb az egyenként 110 emeletes ikertorony volt ("Twin Towers"), egészen a szeptember 11-ei terrortámadásig.

Az épületkomplexumot Minoru Yamasaki (Yamasaki and Associates) tervezte, az Emery Roth and Sons nevű cég közreműködésével. Az építési terület előkészítésekor körülbelül 1 millió köbméternyi földet és kőzetet mozgattak meg, amelynek nagy részét a Hudson folyóba szállították. Ezen a törmeléken fekszik ma a 23,5 hektáros Battery Park City.

A WTC építésekor körülbelül 400 000 köbméter betont  és több mint 200 000 tonna acélt használtak fel. Ez utóbbi elég lett volna ahhoz, hogy New Yorkból a fővárosig, Washingtonig egy másfél méter széles járdát építsenek. Az építkezések csúcspontján 3500 munkás dolgozott egyszerre a helyszínen.

Az elpusztult ikertornyokon 43 600 ablak volt, amelyek együttesen közel 70 000 négyzetméternyi felületet adtak ki. 60 000 tonnányi hűtőfolyadékával a WTC légkondicionáló-kapacitása a világon a legnagyobbnak számított. Mindkét toronyban 97 személylift és 6 teherlift működött.

Az északi torony (1 WTC - Tower One) 1970-ben, a déli torony (2 WTC - Tower Two) 1972-ben épült, mindketten 110 emelet (414, illetve 412 méter) magasak voltak. Az északi torony tetején egy 107 méter magas antennarendszer állt, így összességében 521 méter magas volt. Egyesek ezért azután is a világ legmagasabb épületének tartották, hogy azóta magasabb felhőkarcolók is épültek (napjainkban a világ legmagasabb épületei az 1998-ban épített, 452 méter magas malajziai Petronas-ikertornyok). Érdekesség, hogy 1974-ben egy kötéltáncos átsétált a két épület teteje között.

A két torony építészeti szempontból igen egyszerű, ám nagyon stabil megoldást képviselt. A szerkezet lelke a hengerelt acélból készült könnyű és erős, szokatlanul szorosan épített acélváz volt, amely több mint 20 méter mély vasbeton alapon nyugodott, s amelynek elemei között a felső emeleteknél már nem egészen egy méter volt a távolság. A széllökésekből eredő összes terhelést ez az acélváz hordozta, az általa közrefogott belső részeknek csak saját tömegüket kellett tartaniuk. Hogy e kettős alátámasztás melyikének volt köszönhető a robbanások utáni átmeneti stabilitás, ma még nem ismert, de biztos, hogy sok életet mentett meg. A szakértők szerint a legtöbb felhőkarcoló - ahol az acélváz elemei között általában jóval nagyobb, akár hatméteres is lehet a távolság, s a tömeg hordozásában főszerepet játszanak a keresztelemek is - valószínűleg azonnal összeomlott volna.

Az acélpilléreket vízszintes teherhordó szerkezetekkel, illetve olyan födémrendszerekkel kötötték össze, amelyek a tárcsahatásnak (a vízszintes csavarásnak) álltak ellen. Ezt segítették elő az oldalfalakba beépített ún. pengefalak is. A függőleges stabilitást azok az acélmagok biztosították, amelyeknek a vasbeton szerkezetű liftaknák is részét képezték. A külső burkolat gyakorlatilag függönyfalas megoldás volt, bár az ikertornyok szokatlannak számítottak abból a szempontból, hogy külső burkolatuk is részt vett a szerkezeti terhelés hordozásában (a legtöbb felhőkarcoló esetében ezt kizárólag a belső tartószerkezetek biztosítják).

Mi okozta egy ilyen remekül konstruált szerkezet összeomlását? A válasz egyértelműen az acélváz-szerkezet részleges roncsolódásában keresendő, amely a gépek ütközése miatt fellépő nyíróhatások, illetve a tüzek által előidézett olvadás miatt következett be (a repülőgép üzemanyagának felrobbanása további gázrobbanásokat indukált). Az acélvázat olyan erőhatások elviselésére tervezték, amelyek az egész szerkezetet érintik (széllökések, földrengések) - egyes részeinek ilyen drámai jellegű meggyengülésével nem tudott megbirkózni.

Ugyanakkor szembetűnő, hogy az acélváz mindkét esetben szinte egyszerre mondta fel a szolgálatot. Akik látták az összeomlás képsorait, felidézhetik, hogy az egész egy előre tervezett bontásra emlékeztetett: az épületek szinte szabályos módon zuhantak össze, egyikük sem borult oldalra. Ez feltehetően annak köszönhető, hogy amikor az acélváz megolvadó és meggyengülő része nem tudta tovább tartani a felső emeleteket, akkor azok zuhanásának már az acélszerkezet alsó része sem bírt ellenállni. A tornyoknak így is dicséretére válik, hogy a becsapódások után csak körülbelül egy órával dőltek össze, valószínűleg igen sok ember életét mentve meg.

A tornyokat nem repülőgép-becsapódások elviselésére tervezték. Az egész kontinens átrepülésére készülő gépekben rengeteg üzemanyag volt ahhoz, hogy az ezzel táplált tűzzel az épületek tűzoltórendszerei ne tudjanak megbirkózni. Ugyanakkor az elkövetők valószínűleg igen jól ismerték az épületek statikai jellemzőit, ezért "próbálkoztak" felülről. 1993-ban a 454 kilogrammos bomba éppen azért nem tudta elpusztítani az egyik épületet, mert a felső emeletek akkor nem omlottak össze.